miszticizmus és a spirituális

A spirituális megértése

a misztikusok számára a spirituális nem csupán gondolkodásra, hanem valami találkozásra is. Azt mondhatjuk, hogy a spirituális jelenségek tapasztalhatók, amikor úgy gondolkodnak, hogy az érzés mélysége hozzájuk kapcsolódjon. Amikor a szellemi tapasztalás szívből jövő, a spirituális titokzatosnak, félelmetesnek, sürgősnek és lenyűgözőnek bizonyul—ezt Rudolf Otto német teológus és vallástörténész “numinusnak” nevezte.”

a spirituális és a numinous közötti kapcsolat összehasonlítható a gyönyörű tárgy és az objektum esztétikai élménye közötti összefüggéssel. A műalkotás bizonyos pillanatokban olyan szép, más pillanatokban pedig unalmas vagy akár csúnya is lehet. Szépsége—vagyis annak lehetősége, hogy gyönyörűvé váljon-létezik, függetlenül attól, hogy a műalkotást pillanatnyilag gyönyörűnek tekintik-e. Hasonlóképpen, a fizikai körülmények, amelyeket a mozgás fizikai törvényeinek meghatározására használnak, léteznek-e tárgyak egy adott időben történő példányosítására. Hasonlóképpen, a spirituális létezik, sőt még spirituális is lehet, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag numinusnak tekintik-e vagy sem.

Az igazán spirituális felismerés a hamis vagy csak látszólag szellemi feladattól olyan feladat, amelyet a misztikusok mindenütt kezelnek, bár különböznek a probléma megközelítésében. A sámánok és más misztikusok olyan panteonokat ölelnek fel, amelyek meghatározzák a szellem hatókörét, részben az érzékelhető világból, részben a mitológiából való levonással. A plátói hagyomány ősi gondolkodói a spirituális filozófiai vizsgálatnak vetették alá. Az intelligenciák (extraszenzoros tárgyak vagy jelenségek) szemlélődésének validálása során a látomásokat egyrészt az értelmiség metaforikus kifejezéseire, másrészt a megbízhatatlan fantáziákra osztották. Mindkét esetben a látomásokat az érzékelési észlelések emlékeinek képzeletbeli kombinációinak tekintették. A racionális miszticizmus későbbi arisztotelészi hagyományában a spirituális felfedezésre a természet meditációja révén került sor. A 4. századi teológusok, Evagrius Ponticus és John Cassian után a keresztény misztikusok csak egy sokkal kisebb programot engedtek meg maguknak. Gondolkodtak mind Isten érthető erejéről a világon, mind maga Istenről, de elkerülték a látomásokat azon az alapon, hogy a megbízható látomások túl könnyűek voltak a démonok számára, hogy sikeresen hamisítsák. A víziókat már a 10.században rehabilitálták az iszlámban, a kereszténységben és a judaizmusban pedig a 12. században. Minden esetben az intelligenciák szemlélődését megbízhatóbbnak, kívánatosabbnak tartották, mint a látomások tapasztalatait.

Az igazán spirituális felismerés problémája az ázsiai vallásokban is megoldódott. A Daoizmusban a víziókat előnyben részesítik, mivel az emberi mikrokozmosz ugyanazokat az alkotóelemeket tartalmazza, mint a kozmosz, és a kozmosz szemlélődésének megbízható következményei vannak a Dao egészére nézve. A hinduizmus és a buddhizmus inkább egy archaikus szkepticizmust oszt meg, amely mind a lényegességet, mind szinte az összes spiritualitást maya-ként (“illúzió”) elutasítja. A hinduk számára a maya magányos kivétel a szellem a legelvontabb. Mint fentebb megjegyeztük, a Hindu misztikusok az igazságot az illúzión túl duálisan, tiszta purusha —ban (“szellem”)—szemben a praktiti (“anyag”) illúziójával-vagy nem szokványosan, mivel a monista anyag sat-cit-ananda (“lény-tudatosság-boldogság”). A buddhista misztikusok még ezeket az állításokat is elutasítják. Meditációik klasszikusan nyolc jhanas sorozatot (Pali: “meditációk”) tartalmaznak. Az első négynek olyan formái vannak, amelyeket el lehet képzelni vagy elképzelni, az utolsó négy pedig formátlan, és csúcspontja “sem észlelés, sem nem észlelés.”Így összehasonlító szempontból arra a következtetésre juthatunk, hogy mivel a világ misztikusai ellentmondásos állításokat fogalmaznak meg a spirituális szempontból, a fantázia egyik összetevője feltehetően bonyolítja az extraszenzor észlelését.