a név Eleanor H. Porter 1913-as Pollyanna regényéből származik, amely egy lányt ír le, aki a “glad game”—t játssza-megpróbál találni valamit, ami minden helyzetben örülhet. A regényt többször is filmre adaptálták, leginkább 1920-ban és 1960-ban. A “Pollyanna” név korai használatát a pszichológiai irodalomban 1969-ben Boucher és Osgood írta le, aki a Pollyanna-hipotézist univerzális emberi hajlamként írta le, hogy a pozitív szavakat gyakrabban és eltérően használják, mint a negatív szavakat a kommunikációban. E tendencia empirikus bizonyítékait a szöveg nagy korpuszainak számítási elemzései szolgáltatták.
a Pollyanna-elvet Margaret Matlin és David Stang írta le 1978-ban a Pollyanna archetípusa segítségével, pontosabban pszichológiai elvként, amely ábrázolja az emberek pozitív elfogultságát, amikor a múltra gondolnak. A Pollyanna-elv szerint az agy olyan információkat dolgoz fel, amelyek kellemesebbek és kellemesebbek a kellemetlen információkhoz képest. Valójában hajlamosak vagyunk arra, hogy a múltbeli tapasztalatokat rózsásabbnak emlékezzünk,mint valójában. Megállapították, hogy az emberek pozitív ingereknek teszik ki magukat, és elkerülik a negatív ingereket, hosszabb időt vesz igénybe, hogy felismerjék, mi kellemetlen vagy fenyegető, mint ami kellemes és biztonságos, és arról számolnak be, hogy gyakrabban találkoznak pozitív ingerekkel, mint valójában. Matlin és Stang azt is megállapította, hogy a szelektív visszahívás valószínűbb esemény volt, amikor a visszahívás késik: minél hosszabb a késés, annál szelektívebb visszahívás történt.
a Pollyanna elvet az online közösségi hálózatokon is megfigyelték. Például a Twitter-felhasználók inkább többet osztanak meg, és érzelmileg gyakrabban érintik őket a pozitív információk.
a Pollyanna elv azonban nem mindig vonatkozik a depresszióban vagy szorongásban szenvedő egyénekre, akik hajlamosak vagy depresszív realizmusra vagy negatív elfogultságra.